|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 12 találat | lapozás: 1-12 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szécsi András 1991. október 23.Elhunyt Szécsi András /1934-1991/ marosvásárhelyi festőművész. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 23./ Okt. 23-án kísérik utolsó útjára Székelykeresztúron. /MTI/2001. június 25.Székelykeresztúron június 23-án hat személyt tüntettek ki. Díszpolgári címet adományoztak a város leghűbb festőjének, Ipó Lászlónak, születésének 90. Évfordulóján. Pro Urbe-kitüntetésben részesült Herbert von Euw svájci állampolgár. Az ő segítségével épült fel a fiatfalvi modern orvosi rendelő, a Petőfi Sándor Általános Iskola és az Orbán Balázs negyed modern fűtésrendszere, továbbá Hartung György Somogybabod polgármestere, Szécsi András festőművész és Kárpáti Zoltán dunakeszi tanácsos. Szabó Kálmán Attila megírta a Székelykeresztúri Állami Tanítóképző Intézetének történetét. Ezért a munkájáért Székelykeresztúr Kultúrájáért kitüntetésben részesült. /Díszpolgári címek Keresztúron. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 25./ Ipó László (Felsőboldogfalva, 1911. március 4. - Székelykeresztúr, 1991. március 22.) első egyéni kiállítása 1936-ban volt Székelykeresztúron, 1944-ben véglegesen Székelykeresztúron telepedett le. A festészet mellett a zenével is foglalkozott, 15 esztendőn át a keresztúri Filharmónia elsőhegedűse volt, kiváló mesterhegedűket is faragott. Versei, elmélkedései, önéletrajzi írásai sem maradnak el többi alkotásaitól. Megfestette, többek között, Kelemen Lajos, Tompa László, Benedek Elek, Makkai Sándor, dr. Molnár István arcképét. Több munkáját a székelykeresztúri múzeumnak adományozta. 1994-ben nevét viselő művészeti alapítvány alakult, 1995-ben emléktáblával jelölték meg azt az épületet, amelyben élt és alkotott. /Művelődés. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 29./2004. november 6.Okt. 26-án Budapesten, a Vármegye Galériában bensőséges emlékezés zajlott, megnyílt a tizenkét esztendeje elhunyt Szécsi András festőművész budapesti magángyűjteményekben található képeiből rendezett kamarakiállítás. A kezdeményező ezúttal is a galériavezető Kulcsár Edit volt, aki az Erdély Művészetéért Alapítvány nevében, támogatásával folyamatossá tette a tárlatokat, könyvbemutatókat, más hasonló eseményeket. Az alapítvány 1990 januárjában szervezte első nagy sikerű Szécsi-kiállítását az Országos Széchényi Könyvtárban, majd 1991-ben Hatvanban, Egerben nyitottak tárlatot a festő munkáiból. Utoljára 1992. decemberében mutattak be Szécsi-képeket. A mostani kiállításra a festőművész születésének 70. évfordulója adott alkalmat. /Hetven éve született Szécsi András festőművész. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 6./2005. június 25.Június 24-én Kolozsváron a Korunk Galériában megnyílt Szécsi András festőművész emlékkiállítása. Halála után néhány évvel már elmondható, hogy Szécsi András egyik legkiválóbb tájfestőnk, állapította meg Kántor Lajos. /Ö. I. B.: Szécsi András–emléktárlat. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 25./2005. szeptember 8.A kémhistóriát a sajtó igen szellemesen hol Mucusgate-nek, hol Mata Hari-sztorinak nevezi, írta Simon Judit, az Erdélyi Riport munkatársa, aki elvetette az egész kémügyet és Tőkés László püspök felelősségéről írt. Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke ugyanis írásában Gálszécsi András valamikori titoknokra hivatkozva azt állította, hogy „a határon túlról bevándorlók körében bőven találhatók ügynökök, kémek, besúgók”. Az újságíró szerint ezzel a püspök gyanússá tett minden olyan anyaországba áttelepült határon túli magyart, aki magasabb beosztásba jutott, továbbá az RMDSZ és annak elnöke ellen emelt szót, „akit eddig is támadott”. Az újságíró hitet tett az RMDSZ vezetői és tevékenysége mellett, mondván „az RMDSZ nehéz alkuk, kompromisszumok, kemény kiállás, rengeteg munka árán többet ért el az erdélyi magyar közösség számára Bukarestben, mint bármennyi lángoló szónoklat Budapesten.” /Simon Judit: Tőkés és a Mucusgate. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), szept. 8./2006. november 4.Marosvásárhelyen a Bernády Házban nyílt jubileumi kiállításon tizenhárom képzőművész tisztelgett az 1956-os forradalom emléke előtt. Beszédes tény, hogy az 56-os erdélyi megmozdulások első résztvevői, majd a terrorakciók megszenvedői elsők között éppen a kolozsvári képzőművészeti egyetem diákjai voltak, Balázs Imre, Tirnován Vid és Szécsi András. Festmények, grafikák, szobrok, domborművek, emlékműtervek kerültek most a közönség elé. A Korondon élő Páll Lajos, akit 1956 után bebörtönöztek, festői kompozícióba emelte megkínzott társai szenvedését, a keresztre feszítettek áldozatvállalását. Kusztos Endre szénrajzát hozta el, Haller József grafikáit, Kákonyi Csilla olajképeit, Márton Árpád és Fekete Zsolt festményét. A brassói grafikus, Csutak Levente mellett Hunyadi László szobrászművész a legendás szabadságharcos Pongrátz Gergely megörökítésére vállalkozott. Művét Kiskunmajsán felavatták. Ugyancsak dombormű Kiss Leventéé, aki ezzel az egyik legkegyetlenebbül megkínzott erdélyi áldozat, a végül önkéntes tűzhalált választott Moyses Márton emléke előtt tisztelgett. Bocskay Vince monumentális emlékművének kicsinyített változatát mutatta be, másik szovátai kollégája, Kuti Dénes pedig festményét. Gyarmathy János bronz kisplasztikája mellett a csíkszeredai Xantus Géza is jelentkezett munkájával. /N.M.K.: Művészeink 56-ról. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 4./2010. szeptember 25.Amiért érdemes élniBeszélgetés Kusztos Endre festőművésszel, grafikussal – Hogy lesz valakiből grafikus, festő, aki nem is annak készült? – Valóban, előbb a kolozsvári jogi és közgazdasági szakon tanultam, de már ott is sokat rajzoltam. Jordáky Lajos, a közgazdasági egyetem rektora is helyesnek tartotta, hogy átmenjek a képzőművészeti főiskolára. Szobatársam volt a Móricz- kollégista Katona Szabó István, későbbi író, aki szintén javasolta, hogy a művészetire menjek át. Akkoriban a Bolyai egyetem előadásait is látogattam. Kapcsolatba kerültem László Gyula professzorral, aki 1947-ben meghívott a lakására. Elbeszélgetett velem. Kikérdezett, hogy miért akarom ott hagyni a közgazdaságit, mi a célom, kiket szeretek a képzőművészek közül, kiknek a műveit olvasom, milyen színházi előadásokat láttam. A zeneszerzőkről is érdeklődött, de úgy, hogy leült a zongora mellé, eljátszott egy darabot, amelyet fel kellett ismernem. Végül megnézte a rajzaimat, és azt mondta: "Magának tanulnia kell. Az anatómiát kell tanulnia, rajzolni kell tanulnia. Meg kell tanulnia a fej felépítését, a csont szerkezetét, hogy helyezkedik el a szem, az orr, a száj, mekkora a koponya. Rajzolni kell megtanulnia, de a rajzaiban az van benne, amit nem lehet megtanulni." Kiválasztott 15 rajzot, hogy majd közli az induló ifjúsági lapban. Sajnos, ebből nem lett semmi, mert el kellett hagynia Kolozsvárt. 1949-ben felvételiztem a képzőművészeti főiskola grafika szakára, majd katona voltam Enyeden. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkor még magyar nyelvű volt, de Iasi-ban megszüntették a művészeti főiskolát, és áthozták Kolozsvárra, hogy legyen párhuzamos román oktatás. Akkor II. éves grafikushallgató voltam, és egy hajszálon múlt, hogy ki nem tettek. Akkor kezdődött Csokfalván a kollektivizálás, édesanyámat, teljesen jogtalanul, kuláklistára tették. 32 évesen özvegyen maradt, és volt 1 ha 97 ár földje és egy italkimérése egy segítséggel. Ezért kulákká nyilvánították, és kilakoltatták. Így kerültünk Átyim János bácsiékhoz lakni. Elvesztettem a bentlakást, az étkezési jegyet, az ösztöndíjat, és hajszálon múlt, hogy nem tettek ki az egyetemről. Sok hercehurca kezdődött akkor körülöttem, de az erdőszentgyörgyi rajoni néptanács elnöke, Benedek János mellém állt. Ugyancsak mellém állt az egyetem alapító rektora, Kovács Zoltán, valamint Veress Pál, Kolozsvár akkori polgármestere. Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át a festészetre. Ott összejöttem Szer-vátiusszal, akivel később Erdőszentgyörgyön dolgoztunk együtt. 1952–53-ban III. évesen a festőművészetin folytattam a tanulmányaimat. – Kik voltak a tanárai? – A III. év első negyedében Kovács Zoltán. Ő volt az, aki kérte a marxista katedrán, hogy a képzőművészetiseknek kevesebb bibliográfiát adjanak marxizmusból, nincs annyi idejük az olvasásra, mert nekik rajzolniuk, festeniük kell. A következő órán már nem ő jött be, hanem Abódi Nagy Béla. III. év után Miklóssy Gáborhoz kerültem, aki nagyon kemény, szigorú tanár volt. Nála végeztem a IV. évet. A diplomamunkámat arra a vászonra festettem, amit édesanyám szőtt Csokfalván. 1955-ben végeztem az egyetemet, de csak 1956-ban kaptam meg az oklevelet. Ugyanis nem olvastam elég szorgalmasan a marxista bibliográfiát, ezért visszatapsoltak. – Hogyan alakult a pályája az államvizsga után? – 1956 után a kolozsvári Képzőművészeti Szövetségnek lettem a jelöltje. Ez azt jelentette, hogy 5 évig keményen kellett dolgozni, hogy aztán véglegesítsenek. Kétévenként ellenőriztek. Jelen kellett lenni minden kiállításon, kötelező volt legalább egy vagy két bukaresti szalonban is kiállítani. Végül pedig kellett egy egyéni kiállítás is. Öt év elteltével egy bukaresti bizottság döntötte el, hogy kialakult-e annyira a jelölt stílusa, hogy megkaphatja a szövetségi tagságot. A jelöltség idejére egy fizetésnyi ösztöndíjat kaptunk, de minden két évben a bukaresti bizottság ellenőrizte, hogy a jelölt keményen megdolgozik-e az ösztöndíjáért. Öt év kemény, megfeszített munka után tagja lehettem a Képzőművészeti Szövetségnek. – Ekkor került Erdőszentgyörgyre... – 1962-ben meghívtak az erdőszentgyörgyi rajoni múzeumhoz muzeológusnak. Ott dolgoztam 1968-ig, amikor a múzeum és a Magyar Autonóm Tartomány megszűnt. Aztán megyei ellenőrként dolgoztam. Ellenőriztem az egész Nyárád mente kulturális tevékenységét, mert úgy nézett ki, hogy eljött a szellemi javak felértékelődésének ideje. Egész héten jártam a falvakat. Aztán kiderült, hogy vékonyan mennek a dolgok, és nekem azokról kellett jelentést írnom, akik olyan kedvesen fogadtak. Ezt a kínlódást látta a feleségem is. Azt mondta egy nap: "Te, Endre, otthagytad a közgazdaságit, hogy a művészetnek szenteld az életed. Egész héten odavagy, faluról falura jársz, nincs időd semmit alkotni. Na hát, én tanárnő vagyok, és van annyi fizetésem, hogy ketten kijövünk belőle, hagyd ott ezt a munkát." A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Olyan asszonyt találtam, aki mindig jó tanácsokkal látott el, mindig mellettem állt, míg élt. Így történt, hogy otthagytam ezt a munkát, és nekifogtam dolgozni. 68-ban rendeztem első egyéni kiállításomat. – Volt-e alkalma, hogy tanítson? – Sohasem tanítottam. Erdőszentgyörgyön Jakab Gyöngyi magyartanár többször behívott osztályfőnöki órára, hogy tartsak előadást a művészeti irányzatokról. Ezeken az órákon figyeltem fel két nagyon figyelmes lányra, Koszta Gabriellára és Suba Ilonkára. Suba Ilonka később Fülöp G. Dénes lelkész felesége lett. Koszta Gabriellát később hallottam szavalni, mondtam is neki, hogy a színire kell mennie. Aztán megtudtam, hogy bejutott a színire, később meghívott a vizsgaelőadására. Gegeshez fűződik egy emlékem. Fülöp G. Dénes szervezett egy alkotótábort, amelyiken én is részt vettem. Ott volt Szécsi András, Sükösd Ferenc és mások. A szállásunk a papilakon volt, amiért aztán valaki fel is jelentett minket. Mindenikünk olyan munkát készített, amely bekerült az országos grafikai kiállításra. Én festettem őket, amint dolgoznak, Sükösd Feri pedig megfestett engem, amint őket rajzolom. – Kérem, mondjon néhány szót jelentősebb kiállításairól. – Már említettem az 1968-as kolozsvári kiállítást. 1969-ben Marosvásárhelyen állítottam ki. Csodálatos volt a fogadtatás. Jelen volt Piskolti, Barabás István, Bordi András, Izsák Márton. Aztán volt a székelyudvarhelyi, 1970 augusztusában, amelyet Maszelka János szervezett. Már vége felé volt a kiállítás, én éppen a színházban voltam, amikor záróra előtt néhány perccel megérkezett egy vállig érő fehér hajú ember egy fiatal hölggyel, és nem akartak távozni. Kérte Maszelkát, hogy menjen utánam a színházba. Mikor megérkeztem, képről képre jártunk, nagyon tetszettek neki a képek. Ő volt Duray Tibor festőművész, a budapesti Nemzeti Galéria egyik megbízottja, aki "körülnézett" Erdélyben, hogy a Nemzeti Galéria számára kiállítókat keressen. Feljegyzett sok nevet, amit aztán közölt Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria igazgatójával. 1971-ben felkeresett Szovátán és decemberben jött a meghívó, hogy az 1972. októberi hónapot az én munkáimmal akarják megnyitni. Kérték, hogy válogassam össze a képeimet, amelyeket Duray látott Udvarhelyen, meg néhány újabb munkát, összesen ötvenet. Június végére a munkáknak ott kellett lenniük. Mintegy 80 munkát válogattam össze, és vittem a zsűri elé Kolozsvárra. Ott azonban nagyon húzták az időt, aztán az utolsó pillanatban eljutottak a művek Bukarestbe, de ott is sokáig húzták az időt. Huszár Sándor és Gálfalvi Zsolt segítségével végre az illetékes elvtárs elé kerültek a munkák, majd este 8-kor a főcenzor is áldását adta rájuk, mondván, hogy nincs kifogása ellenük. Volt még kiállításom New Yorkban a Magyar Házban 1977-ben, Detroitban és Los Angelesben. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megfesteni? – Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle, mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért. – Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse sokáig! Székely Ferenc, az Erdőszentgyörgyi Figyelő szerkesztője. Népújság (Marosvásárhely) 2012. augusztus 18.A Harangszó augusztusi második számábólAugusztus 20-át, az államalapítás ünnepét számtalanszor megtépázta és eltorzította a történelem alakulása. Ezt a folyamatot kíséri végig Csohány János egyháztörténész István király ünnepéről című írásában. Újkenyér ünnepe kapcsán a hálaadás érzéséből születő adakozásra emlékeztet vezércikkében ifj. Tolnay István. Írásának címe: Hála-adás. Szintén e témát tárja elénk igei gondolatfüzérében A Lélek csendje rovat szerzője, Balázsné Kiss Csilla. Ismét jelentkezik a lap Református egység című rovata, melyben ezúttal a királyhágómelléki és a tiszántúli nőszövetségek debreceni találkozójáról olvasható egész oldalas tudósítás Tóth Zsigmond és Szécsi Andrásné tollából. A 21. érmelléki kórustalálkozóról számol be Hermán Csaba az Éneklő egyház rovatban. Ugyanott a Zilahi Egyházmegye kórustalálkozójának részleteit ismerteti Orosz Otília Valéria. Vetés, Bere, Csomaköz, Magyarcsaholy, Piskolt és Hadadnádasd temploma szerepel ezúttal Emődi Tamás sorozatának legújabb részében, melyben a Partium református műemlék templomait mutatja be, a lap Hit és kultúra rovatában. A Hadadon tartandó egyházkerületi presbiteri konferencia részletes programja mellett a Karcagon tartott Kárpát-medencei presbiteri konferenciáról számol be a Presbiter oldal. A Mozaik oldalon Makay Botond anekdotája és Kupán Árpád könyvismertetője olvasható. A nagyváradi Harangszó megrendelhető és megvásárolható a református lelkészi hivatalokban, internetes kiadása pedig a harangszo.blogspot.com címen olvasható. Nyugati Jelen (Arad) 2015. május 9.Fény és árnyékSzécsi András festményeiből nyitottak emlékkiállítást a fenti címmel Budapesten, az Erdély Művészetéért Alapítvány Falk Miksa utcai E-Galériájában. Nem kerek évforduló szolgáltatta az alkalmat a tárlatnyitóra, a művész 1934. február 15-én született és 1991. október 20-án hunyt el. Amint a galéria vezetője, Kulcsár Edit elmondta, a Magyar Nemzeti Galériában nyílt Sors és jelkép kiállításhoz kapcsolódva kívánták Szécsi művészi hagyatékát felfrissíteni a budapesti művészetkedvelők körében. Jól tették. Az a város, ahol a festő évtizedeken át a képzőművészeti élet egyik meghatározó egyénisége volt, Marosvásárhely is megfeledkezni látszik róla. Neve ritkán kerül szóba, festményei nem kerülnek közönség elé, életművét nem összegzi szakkiadvány vagy népszerűsítő album. Sajnos ezt nem csak az ő esetében kell elmondanunk, más lezárult életművek is kikopnak a köztudatból. Budapesten a tárlatnyitón Páskándiné Sebők Anna kultúrtörténész méltatta Szécsi András művészetét, Ilyés Szabó Anna énekei rímeltek a kiállított művek hangulatára. Többségükben a Székelyföldet "szécsisen" megörökítő, drámai erejű, a táj lényegét, lelki karakterét jelképpé nemesítő alkotásokkal találkozhattak ismét az érdeklődők. A meghívó újraközölte Sütő András A keserű szemű festőcímű szép írását a közel két és fél évtizede eltávozott alkotóról és festményeiről. Ennek az utolsó sorait idézve érzékeltethetjük a leginkább, milyen képekkel találkozhatnak azok, akik ellátogatnak az E-Galériába. "Ez a világ nem Kánaán, még csak nem is Tamási Ábel-replikáinak csillagszórós hangulatú játéktere. A hargitai kunyhó súlyos, bazaltos hátterében nem havasi rigók, pintyek énekes hangulata, hanem inkább a száműzetésé leselkedik. Mi végett vajon? Holmi világfájdalmas érzésbe kívánna hajszolni bennünket a festő? Itt-ott hasadó réseken egy fényesebb világ küldi üzenetét. Szécsi lombtalan vagy jórészt lombjahullott festői világa – csupasz, görcsös, vonagló törzsek mély gyökerű kapaszkodása –, homályba fullasztott ege, sóbányaleheletű erdőrengetege épp arra késztet, hogy néhol kopját ültetve, másutt eget hasogatva, magunk világítsuk ki az ablakainkat." Legalább jövőre Vásárhely is felmutathatna egy ilyen kiállítást. (nk) Népújság (Marosvásárhely) 2015. augusztus 17.XXIII. Nagy Pál AlkotótáborKusztos Endre emlékére A táboralapító és szellemi vezető Kusztos Endre nélkül a makfalvi tábor már sosem lesz ugyanaz, mint korábban volt, de mint az eddigi sorozatos csapásokat, súlyos veszteségeket, a község értékteremtő létesítménye ezt is túl fogja élni. Azért is, mert működtetőit, fenntartóit a fent nevezett két kiváló mester szellemisége is erre kötelezi. Ez a gondolat kimondva, kimondatlanul mindegyre megfogalmazódott az augusztus 3 – 9. között zajló tábor résztvevőiben, házigazdáiban. A záróünnepségen a népes közönség is előtt is megismételték. Folytatni kell, hiszen fontos a faluközösségnek, és a visszatérő alkotók, a törzstagok is úgy érzik, tovább kell gyarapítani a nagy értékű gyűjteményt, tovább kell vinni, amit elkezdtek. A makfalvi jelenlét lelki, szellemi felüdülést nyújt azoknak is, akik csupán belekóstolnak mindabba, amit az alkotó együttlét, az egyhetes munka teremt, jelent. Ezt az az írás is példázza, amit Doszlop Lídia Makfalvi élmények címmel küldött el szerkesztőségünknek. Kissé rövidítve közöljük az alábbiakban. Vasárnap, augusztus 9-én zárult a XXIII. Nagy Pál Alkotótábor Makfalván. Istentiszteleten vettünk részt a református templomban, Kiss Károly tiszteletes úr szolgálatával, majd a helyi művelődési otthonban találkozás következett a művészekkel. A jelenlévőket Fülöp Irén tanárnő köszöntötte, aki a tábor lelkes szervezője évtizedek óta. Az elmúlt hét alkotásaiból nyílt kiállítást Sz. Kovács Géza festőművész méltatta és mutatta be a közönségnek. Fülöp Irén elmondta, az idei tábor az emlékezés jegyében telt, hiszen nagy veszteség érte a művészközösséget Kusztos Endre festőművész tragikus halálával. A művésztábor 1979-ben alakult Nagy Pál, Kusztos Endre, Fülöp Dénes, Kedei Zoltán kezdeményezésére. A június 16-ra tervezett, várva várt megnyitó fényét egy tragikus esemény árnyékolta be: a táborba tartó Nagy Pál festőművész, a felesége, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin bukaresti grafikusnő szörnyű halálhíre a helyszínen már összegyűlt művészek szívében mély sebet ejtett. 1980-ban emlékkiállítást szerveztek Nagy Pál tiszteletére. A kommunista hatalom nem nézte jó szemmel ezt a kezdeményezést, a festőtábort felfüggesztették. 1990-ben megalakult a makfalvi Wesselényi Művelődési Egyesület Fülöp Dénes tanár szervezésében. 1992-től – három év kihagyással – évente megszervezik az alkotótábort a Fülöp házaspár irányításával. Fülöp Dénes halála után felesége, Fülöp Irén tanárnő viszi tovább a nemes küldetést. Az idei tábor megszervezésében Fülöp Irén jobbkeze, Péterfi Levente tanár segített. Vass Imre alpolgármester a szervezésben, elszállásolásban nyújtott támogatást, a zárókiállításon a művészeknek a Makfalva, a Dózsák falva című falumonográfiát ajándékozta. Sokan emlékeznek, hogy a festőtábor megalakulása előtt, 1969-től Makfalván Fülöp Dénes szervezésével irodalmi színpad működött. Évente kortárs írókat, költőket hívtak meg; elsőnek Kányádi Sándort, és ilyen alkalmakkor tárlatokkal tették teljesebbé a művelődési eseményt. Kusztos Endre, Suba László, Nagy Pál, Kedei Zoltán, Balázs Imre, Maszelka János, Olariu Gheorghe, Szécsi András, Kazinczy Gábor és más neves művészek működtek közre. Idén Kusztos Endrére emlékezve a jelen lévő művészek emlékkönyvet nyitottak, ezt az állandó tárlat új helyén, a Dózsa- kúriában helyezik el. Íme az alkotók, akik egy termékeny hét után alkotásaikkal örvendeztettek meg bennünket a helyi művelődési ház kiállítótermében: Sz. Kovács Géza, Nagy Dalma, Károly-Zöld Gyöngyi, Deleanu Márta, Suba László, Kádár-Dombi Péter, Moldován Gyula, Orbán Irén, Sándor János, Kováts Mátyus Erzsébet, Joó Dénes és Bernád Ilona néprajzkutató, természetgyógyász, valamint ifj. Kovács Árpád fotós. László János tanár Király László Menyasszonybokor című, Kusztos Endrének ajánlott versét adta elő, majd a Makfalva tiszteletére írt, Fohász a lent maradottak életéért című saját versét is elszavalta. Isten adjon egészséget mind-annyiunknak a jövő évi viszontlátásig! Doszlop Lídia Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 12.Bartha Béla munkásságaBartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig. Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.). Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban. Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.” A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát. Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá. Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.” Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben. surlottgradics.wordpress.com 2016. március 31.Tóth István emlékezeteTóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével. Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról. Kié itt a dér? Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig. Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is. Kié itt a dér? Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll. Ezek nagy igazságok. Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés: „Kié itt a tér?” Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér? Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal. És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki. És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki. Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét. Kié itt a dér? Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé! És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild! És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül. Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent! Kié itt a dér? Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk? Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon. Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal. Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér. És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér. Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. (Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.) Elekes Ferenc Szólnak a várbeli harangok „Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.” Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet. Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt. Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított. Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000). Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996). Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984). Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10. Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com lapozás: 1-12
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
